Smaragdbéka

Amphibia → Anura → Bufonidae → Bufotes → Bufo balearicus

Bàggiu Verde

A smaragdbéka kisebb és karcsúbb testalkatú, mint a barna varangy ( Bufo bufo ). A hímek testhossza legfeljebb 7 cm, míg a nőstények akár 12 cm-re is megnőhetnek. Megjelenése összetéveszthetetlen: világos színezetű, a szürkésfehértől a krémszínűig terjed, zöld vagy zöldes foltokkal, amelyek a nőstényeknél gyakran élénkebbek és nagyobbak. Vöröses árnyalatok is megjelenhetnek, különösen az idősebb nőstényeknél. A has világos, fehéres vagy krémszínű, általában feltűnő foltok nélkül. Szemei feltűnőek: írisze sárgászöld vagy világoszöld, sosem rézszínű (ellentétben a barna varanggyal), és pupillája vízszintes. A fejen oldalt jól fejlett, majdnem vízszintes és kiemelkedő parotoid mirigyek láthatók. A szaporodási időszakban a hím külső hanghólyagot visel, és vízben adja ki jellegzetes, dallamos, elnyújtott ciripelő hangját, amely a vakondtücsökéhez hasonló, tavasszal esténként visszhangzik, és a nőstényeket a peterakó helyekhez vonzza.

A smaragdbéka Közép- és Kelet-Európa nagy részén elterjedt, hiányzik azonban az Ibériai-félszigetről és a Földközi-tenger franciaországi partvidékének egy részéről, de jelen van Korzikán. Olaszországban széles körben elterjedt, elsősorban a síkvidékeket és tengerparti területeket kedveli, beleértve a Tirrén-tenger partját és a Pó-síkságot. Savona tartományban eléri elterjedési területének egyik legnyugatibb határát, ahol néhány reliktum-populáció él Savona, Cairo Montenotte, Vado, Spotorno és Noli településeken. A liguriai állományok gyakran elszigeteltek és érzékenyek a demográfiai ingadozásokra. A régióban a tengerszinttől mintegy 300 méteres magasságig fordul elő.

Az alluviális és félszáraz talajok tipikus lakója, de a smaragdbéka kiválóan alkalmazkodik az ember által erősen átalakított tájakhoz is. Meghódítja a művelt földeket, veteményeskerteket, kőfalakat, elhagyott kőbányákat, hulladéklerakókat, valamint városi környezetet, például parkokat és kerteket. Kiemelkedő képessége, hogy elviseli mind az aszályos időszakokat, mind a viszonylag magas sótartalmat, így állandó jelenléte jellemző a partvidéken és leromlott élőhelyeken is, gyakran ott, ahol más fajok hiányoznak.

Elsősorban szárazföldi életmódú, alkonyati vagy éjszakai aktivitású faj, amely az esti párában válik aktívvá, és zsákmány után kutat a fűben. Szaporodása április és június között zajlik, előnyben részesítve a sekély, állóvizes élőhelyeket, például időszakos tavakat, elhagyott bányagödröket és lassú folyású patakszakaszokat. A nőstények a hónalji amplexus után zselészerű petefüzéreket raknak le, amelyek akár 12 000 petét is tartalmazhatnak, gyakran vízi növényzethez tapadva. Az ebihalak barna színűek és nagyobbak, mint a barna varangy ( Bufo bufo ) lárvái, általában júliusra fejezik be az átalakulást—kivéve, ha a tavak gyorsan kiszáradnak. A faj novembertől márciusig telel, menedékül talajüregeket, kőfalakat és kisemlősök járatait választja.

A smaragdbéka főként rovarokat, földigilisztákat és csigákat fogyaszt, amelyeket éjszakai portyái során zsákmányol. Az ebihalak mindenevő detrituszfogyasztók: állati és növényi eredetű szerves anyaggal táplálkoznak, hozzájárulva a vízi biomassza biológiai szabályozásához.

Természetes ellenségei közé tartoznak különféle kígyók (például a Natrix helvetica , Natrix maura és Natrix tessellata ), éjszakai ragadozó madarak, valamint időnként a vaddisznók, amelyek vízkeresés közben egész lárvacsoportokat pusztíthatnak el. A ragadozók mellett az ebihalakat veszélyezteti a kiszáradás—különösen az időszakos tavak korai kiszáradása esetén. Egyre nagyobb veszélyt jelent az idegenhonos halfajok betelepítése a szaporodóhelyekre, amely súlyosan veszélyezteti a lárvák túlélését. Az emberi tevékenység hatása jelentős: a szennyezés, az élőhelyek pusztulása és az utak okozta elhullás a szaporodási vándorlások során a faj helyi és országos fennmaradásának fő veszélyei.

A Bufotes balearicus parotoid mirigyei védelmi célból alkaloidokat és peptideket, köztük bufotoxinokat és bufotenint választanak ki; ezek az anyagok irritálják a ragadozókat, és lenyelve vagy nyálkahártyával érintkezve potenciálisan mérgezőek, de emberre nem jelentenek valódi veszélyt, kivéve, ha lenyelik vagy nyílt sebbe kerülnek. A váladék a mirigyek összenyomásával szabadul fel, passzív védekezést biztosítva. Halálos mérgezés embernél nem ismert, de célszerű az állatok felesleges megfogását kerülni, és minden érintkezés után alaposan kezet mosni.